1. fejezet

-Itt is van!- húzott elő egy CD-t.

-Imádlak!- ugrottam a nyakába. Egy dedikált One Direction CD volt. Annyira jól ismer engem!

-Tudom. Na de tartozol nekem egy pólóval!- tette karba a kezét.

-Miért is?- húztam fel a szemöldököm.

-Mert a dedikáláson letépte egy csaj.- ölelt át.

-Majd veszek neked egyet.- adtam neki egy puszit.

-Mikor?- kérdezte gyanúsan.

-Megmondtam, majd.- nevettem el magam.- Én megyek, sétálok egyet a parkban.

-Mehetek veled?- kérdezte bociszemekkel.

-Gyere.- húztam magam után. Sétálgattunk egy közeli parkban.

-Nem eszünk egy fagyit?- simogatta a hasát.

-Jó ötlet.- indultunk el a fagyiskocsi felé. Már majdnem ott voltunk mikor hirtelen minden elsötétült. 

-Lizi!- ez volt az utolsó amit hallottam.

-Légyszíves kelj fel!- simogatta valaki az arcom. Kinyitottam a szememet. Peter arcát pillantottam meg magam elött.- Jól vagy?- aggódott.

-Persze. Miért? Mi történt? Hol vagyok?- ültem volna fel.

-Maradj fekve. Kórházban vagy mert elájultál és nem tudják, hogy miért.

-Mikor mehetek haza?

-Amint megtudjuk, hogy miért ájult el.- jött be egy orvos.- Dr. Jackson.

-De mégis, mitől lehet?- próbáltam felkelni de Peter visszanyomott.

-Nem volt valamilyen betegsége fiatalabb korában?- nézte a papírjait.

-De volt. Leukémiás voltam.- mondtam elcsukló hangon.- Lehet, hogy...

-Lehet. De nem biztos.- ment ki a doki.

-Peter. Az orvosok megmondták. Ha egyszer újra leukémiás leszek akkor...

-Lizi! Ilyenre ne is gondolj! Nem lesz semmi baj.- ült le.

-Peter. Hajolj ide!- mutattam neki. A fülébe súgtam.- Nem mondd el senkinek.

-Rendben.- mosolygott.

-Peter, én félek.- gurult le egy könnycsepp az arcomon.

-Ugyan hugi. Nem lesz semmi baj.- törölte le a könnyeim. Átöleltem.

-Köszönöm.- adtam az arcára egy puszit.

-Mégis mit?- nézett értetlenül.

-Azt, hogy itt vagy nekem. Szeretlek.- döltem vissza erőtlenül.

(Másnap)

-Jóreggelt Miss James!- jött be reggel az orvosom.

-Jóreggelt. Tudják már, hogy mi történt?- erőltettem egy mosolyt.

-Sajnos igen.- mondta szomorúan.- Kiújult a leukémiája.- itt összedőlt bennem egy világ. Ennyi, vége.

-Ez biztos?- próbáltam visszatartani a sírást.

-Igen. Sajnálom.- ment ki. Bejött Peter.

-Na mizujs Harcos?- ült le mellém. Meglátta a könnyes szemeim.

-Peter. Vége.- borúltam a vállára. Sírtam. 

-Nem Lizi. Ne add fel! Meg fogsz gyógyulni!- simogatta a hátam. 

-Peter. Én már soha nem fogok meggyógyulni!- töröltem le az arcom.

-De igenis meg fogsz!- adott egy puszit a fejemre.- Szeretlek.- feküdt le mellém.

-Én is téged.- öleltem át. Elaludtam.

"-Szörnyű volt. Majdnem én is elsírtam magam de nem akartam, hogy úgy lásson.- emlékezett vissza Peter. Tovább olvasta."

Mikor felébredtem Peter még aludt. Annyira cukin szuszog. :)

(1 hét múlva)

Kint sétáltunk a parkban Peterrel. Mármint ő sétált. Engem tolt. Annyira legyengültem, hogy csak tolókocsival tudtam közlekedni.

Oldal: 1. fejezet
Küzdelem halálom percéig - © 2008 - 2024 - onedforever.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat