4. fejezet

-Miss James.- jött be az orvosom.- Egy lehetőség maradt. Csontvelő átültetés.- megijedtem.

-Értem.- mondtam halkan.

-De ki lesz a donor? Szülei?- bámult rám az orvos.

-Ők elköltöztek. Nem nagyon tartom velük a kapcsolatot.

-Rendben. Akkor a bátyja?- ekkor lépett be Peter.

-Mi van velem?- mért végig kezében az eperrel.

-Lenne donor csontvelő átültetéshez. Ezzel megmenthetné a huga életét.

-Természetesen!- húzta ki magát.

-Akkor jöjjön velem.- elmentek.

-Loui! Gyere ide!- hívtam oda magamhoz. Leült mellém.- Szeretlek.

-Én is téged!- csókolt meg. Megfogta a kezem.

-Soha ne engedd el!- csuktam be a szemem.

-Ígérem, nem fogom!- feküdt le ő is.

Elaludtunk. A doki hangjára keltem fel.

-Elizabeth, Peter nem alkalmas donornak.- mondta szomorúan.

-És ő most hol van?- néztem körbe.

-Hazament. Nem akarta, hogy lásd. Nincs esetleg más aki lehetne a donor?

-De.- kelt fel Louis.

-Ki?- néztem rá csodálkozva.

-Én.- hajtotta le a fejét.

-Próbáljuk meg.- mentek el. Én csak vártam. 

-Miss James, megvan a megfelelő.- jöttek vissza mosolyogva. Egy reménysugár a túlélésemre. Louis odajött és megölelt. A műtétet 1 hét múlvára tűzték ki.

(1 hét múlva)

-Louis! Én félek.- temettem arcom a pólójába.- Nem szeretnék meghalni.- kezdtem el sírni.

-Ne csináld Lizi. Nem fogsz meghalni. Örökké itt fogsz maradni nekem.- puszilta meg a fejem. Nem akarok elmenni. Nem akarom itt hagyni Louist, Petert, Liamet, Niallt, Harryt, Zaynt... Képzeljétek, Zaynnel megbékéltem. Még barátok is lettünk. Ahhoz képest, ahogy megismertem nagyon jó fej! Louis is elkezdett könnyezni. Szemedben könnyek, haragszol rám, hogy el kell, menjek nem az én hibám. Nem kell, hogy szeress, hisz úgyis elmúlik egyszer, nem akarom, hogy keress, ha eltűnök egy reggel… Ezt majdnem kimondtam. De nem tettem. Loui miatt.

-Itt az idő.- mosolygott biztatóan az orvos. Először Louissal ment el. Végtelennek tűnő perceken keresztűl vártam. Nem tudom pontosan mennyit. És bejött a doki.- Minden rendben. Jól van a barátja.

-Köszönöm.- eresztettem egy mosolyt.

-Készen áll?

-Igen.- tolt el. Elaltattak. 

Kinyitottam a szemem. Louist láttam meg a fotelben. Aludt. A szemei teljesen ki voltak sírva. Vártam. Fél óra múlva felébredt. Elvette a naplóm. De én visszavettem és ezt még leírtam. Lehet, hogy életem utolsó bejegyzését. Semmi jó nem lehet abból ha elveszi. Nem reménykedtem túlságosan, hiszen tudom, hogy minden köszönés egy búcsúzással végződik. 

Szerettem mindent ezen a világon. Jót és rosszat. De ennyi. Szia Naplóm!

 

 

Oldal: 5. fejezet
Küzdelem halálom percéig - © 2008 - 2024 - onedforever.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat