2. fejezet

Mikor sétálgattunk akkor jött arra a barátnőm Betty.

-Szia Betty!- köszöntem oda neki.

-Hello Lizi.- jött oda hozzánk.

-Magatokra hagylak titeket. Ha kellek hívj.- ment el a bátyám.

-Oké.- adott egy puszit búcsuzóul. 

-Menjünk.- tolt Betty. Jirtelen megláttunk 5 srácot. Nem hittünk a szemünknek! A One Direction volt! Mivel egy elég kis kihalt parkban voltunk ezért nem vette észre őket más. Betty odarohant hozzájuk. Jól eldumálgattak. Én csak a háttérből figyeltem őket. 

-Halihó!- termett mellettem Louis.- Hát te mit csinálsz itt egyedül?

-Társaságra várok.- mosolyogtam.

-Akkor nem kell tovább várnod.- ült le mellém a padra.- Hogy hívnak?

-Elizabeth. De szólíts csak Lizinek.- fogtam vele kezet.

-Louis.- mutatkozott be ő is. Nem mintha nem tudnám, hogy ki ő.- Lizi, nincs kedved egy szexi fiatalemberrel vacsorázni?- húzogatta a szemöldökét.

-És hol van?- néztem körül.

-Ha ha. Itt az orrod elött.- tette karba a kezeit.

-Hát... majd húzunk zacskót a fejedre.- döntöttem.

-Valaki nagyon vicces kedvében van!- nevetett.- Akkor megadod a címed? 8-ra ott vagyok.

-Persze.- diktáltam le neki.

-Gyere már Louis! Ez a csaj egy csoda!- hívta el Zayn.

-Nem veszed észre, hogy nem érek rá?- emelte fel a hangját.

-Nem.- nézett végig rajtam lesajnálóan. Bunkó! Elhúzta tőlem Louist.

-Na őt hagytad volna ki ha a mozgássérültel maradsz.- mosolygott Zayn. És  én hallottam. Szörnyű volt. Hazamentem és csak sírtam. Nem tudtam abba hagyni. 

"-Nem tudtam.- nézett bocsánatkérően Zayn.

-Én sem tudtam, hogy ezt hallotta.- hajtottam le a fejem.- Nem lesz baj ha a hugod naplóját olvassuk?- néztem Peterre.

-Nem. Folytatom.- nézett újra a kis könyvbe."

Nyomorultan éreztem magam. Egy senkinek. Legszívesebben megöltem volna magam. Bejött hozzám Peter. Leült az ágyamra. Én szorosan átüleltem.

-Ezt miért kaptam?- mosolygott.

-Mert egy ölelés épp elég ha búcsúzni kell.- kezdtem újra sírni.

-Lizi. Neked nem kell búcsuzkodnod! Te még sokáig velem maradsz. Látni fogod felnőni a gyermekeidet és őszülő hajjal terelgeted majd az unokáidat.- nem engedett az ölelésből. Egy darabig némán ültünk így. Én sírtam. Mikor felnéztem láttam, hogy Peter is sír. Ekkor tudtam, küzdenem kell! Peterért meg kell tennem! Nem hagyhatom itt! Szeretem őt! Simogatta a kopasz fejem. Ronda vagyok. 

-Peter, szeretni fogsz ha már nem leszek akkor is?- néztem kék szemeibe.

-Teljes szívemből!- ölelt újra át. 

-Idehozod a fénykép albumomat?- mosolyogtam rá.

-Persze.- tette az ölembe. Belelapoztam. Együtt nézegettük. Találtunk egy képet ami az ovis ballagása után készült.

-Erre emlékszem.- mosolygott. Volt ott olyan is amin Peter volt és tiszta maszat.

-Ezen annyira cuki vagy!- nevettem. Rólam is volt kép amin a kedvenc sapimban voltam.

-Te sem panaszkodhatsz!- vigyorgott.- Nézd! Az egy nyaraláson készült! Azthiszem Spanyolországban.- mutatott egy képre.

-Igen. Bárcsak újra ekkorák lehetnénk.- adtam neki egy puszit.

-Ja.- dőlt hátra az ágyon. 

 

 

Oldal: 2. fejezet
Küzdelem halálom percéig - © 2008 - 2024 - onedforever.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat